A hét, amikor két interjúm is volt
Néha teljesen összezavar ez az ország. Van, hogy tankönyvbe kívánkozó példája a sokat emlegetett (szidott) déli mentalitásnak, máskor pedig egy szuperül illeszkedő, olajozott masinaként zakatol itt minden.
Vagy csak bizonyos dolgokban szerencsés vagyok, másokban meg kevésbé.
Egy biztos, otthon az álláskeresés sosem volt egy ösztönző, önbizalomnövelő tevékenység. Még mindig elég élesen emlékszem, miyen érzés volt fél évig munkát keresni. Egy februári villányi út során például, amikor az összes család végiglátogatása után ezerszer is megválaszoltam a még mindig nincs munka kérdést, konkrétan azt gondoltam, hogy felkötöm magam. Nyilván nem, de komolyan tele volt a hócipőm. De ez még 2008-ban volt, és a következő héten felvettek a Hamuhoz, szóval mégsem volt akkora dráma, éhen sem haltunk.
De emlékszem a “haszontalan vagyok és nem kellek senkinek” érzésre, és itt is valami hasonló intervallummal és közönnyel számoltam munkakeresés fronton. Úgyhogy még most is jócskán meg vagyok döbbenve, olyan gyorsan történt minden, hogy időm sem volt felfogni, hogy három év anyuka lét után visszatértem az alkalmazottak világába.
Itt azért meg kell említenem, hogy mázlifaktor és kapcsolat nélkül biztos nem lett volna ilyen gyors - ámbár kapcsolatból otthon több volt, mint itt. Mindenesete biztos sosem találtam volna meg az álláskereső oldalon a hirdetést, ha egy itteni ismerős magyar lány nem szól, hogy keresnek hozzájuk munkatársakat és ha érdekel, küldjem el neki is és a kapcsolattartónak is a cv-met.
Mėg aznap hívtak telefonon egy másik helyről is - ez egy kutyakozmetika volt, ahová asszisztenst kerestek. Nagyon szeretném egyszer behozni az életembe a kutyás vonalat is, ha már papírom van a kutyakiképzésről, de tapasztalatom nincs, így eléggé megörültem a hirdetésnek, meg annak hogy felhívtak (már csak azért is, mert legalább kiderült, hogy nem a légüres térbe mennek az önéletrajzaim).
Azt gyanítom, hogy erre az interjúra az eddigi legmelegebb nyári napon sikerült sort keríteni, így biztos nem lehettem túl szimpatikus, amikor délben megviselten, csapzottan beestem a kozmetikába. Meg éreztem én is, hogy nem túl meggyőző, ahogy ott álldogálok egyik lábamról a másikra (merthogy nem ültettek le sehova), mert azóta sem hívtak vissza, hogy menjek próbanapra. Amit annyira nem is bánok, mert a “reggel hat harminctól egyig tart a munkaidő, de néha kettőig vagy háromig, meg van, amikor délután is dolgozni kéne” nekem tükörfordításban azt jelenti, hogy kell egy balek, aki a munkaidő után ingyen dolgozik - de lehet, hogy csak nehezen szabadulok az otthoni beidegződésektől. Simán el tudom képzelni, hogy itt máshogy működik, elvégre itt minden másképp, általában fordítva működik. Egy országban, ahol bal oldalon vezetnek, minden megtörténhet :)
Másnap szintén délre vártak a QGen-hez, és hát rendesen be voltam rezelve, mert mindig felrémlett lelki szemeim előtt, hogy milyen frappánsan szoktam hebegni-habogni Vallettában az ügyintézők előtt, és már előre égett a fejem. Ezért egész úton azzal treníroztam magam, hogy próbáltam fejben lejátszani egy interjút, plusz minden gondolatomat fordítottam angolra (ezt azóta se bírom abbahagyni, és rohadtul fárasztó). Pėldául: jajdejó, elment az orrom előtt a busz, megint állhatok a tűző napon, mindjárt megsülök harisnyában, 20 perce nem jött busz, na végre, itt van, persze dugig van, nem baj, mėg pont felfértem rá, ja, hogy dugó is van, szuper, ez a szőke német kislány meg hopp, nem idehányt a busz padlójára, how nice, akkor szálljunk le, hol a 12-es, miért nem jön már, el fogok kėsni, persze Sliemánál megint dugó van, most már tuti el fogok késni, muszáj lesz levelet írnom a kapcsolattartónak, hogy sűrű elnézéseket kérjek, dear Sue…. Ó, ott a Portomaso torony, akkor mindjárt ott vagyunk, lehet, hogy tényleg csak 10 percet fogok késni…
Itt amúgy a tömegközlekedés körülbelül olyan téma, mint Angliában az időjárás, remek small talk téma, mielőtt az ember belevág mondjuk egy interjúba.
Leszámítva azt a szégyenletes 10 perces késést, életem egyik legjobb interjúja volt, pedig általában feszengek az ilyen helyzetekben és az esetek jelentős részében a HR-esek, interjúztatók semmit nem tesznek, hogy enyhítsék az ember kínjait. Pedig néha annyi is elég lenne, hogy ne egy kényelmetlen, háttámla és karfa nélküli székre ültessenek le, ahol se a kezemmel, se a lábammal nem tudok mit kezdeni, csak ülök görnyedten, mint egy liszteszsák vagy szálegyenesre kihúzott háttal, mint jógyerek az osztályfényképezésen. Azt hagyjuk, hogy mennyit segítene, ha az interjúztató is vidám, mosolygós ember lenne, mert például itt sem egy függőágyban, koktéllal a kezemben interjúztam, viszont Sue is és Alesia is nyitottak, kedvesek, mosolygósak voltak, úgyhogy annyira feloldódtam, hogy még a kutyás terápia lényegét is át tudtam adni. Legalábbis remélem.
Úgy váltunk el, hogy otthon a férjemmel megbeszéljük, hogy elfogadhatóak-e a feltételeik (munkaidő, változó nappali, éjjeli, hajnali műszakok, nem gond-e bejárni Birkirkarából, találunk-e bölcsit Gergőnek) és másnap jelentkezem egy levélben. Úgy jöttem el, hogy ha ez nem sikerült, akkor a következő alkalommal nem tudom, hogy tudok majd jobban teljesíteni, mert érzésem szerint kihoztam magamból a legtöbbet, amit csak tudtam. És úgy éreztem, hogy tetszettem nekik.
Mégsem kaptam a másnapi levelemre választ és a kezdeti lelkesedésem, önbizalmam is kezdett megcsappanni és az aaaannyira jó voltam, tuti felvesznek érzésem kezdett átváltani egy peh, miért pont engem vennének fel, tényleg, mekkora mázli kéne ahhoz, hogy két hét munkakeresés után legyen is állásom? érzésbe. Azért péntek reggel írtam nekik egy levelet, hogy remélem megkapták az előző e-mailem és epekedve várom a válaszukat.
Ami nem sokkal később meg is érkezett, így a naxxari játszótéren ért a hír, hogy mostantól know your costumer agent vagyok. Call me Bond. James Bond.