Egy hét munka után azt kell mondjam, hogy fogalmam sincs más, főállásban dolgozó anyukák miképpen vannak még életben? Vagy csak én szoktam el a “szántástól”?

Tény, hogy három év (másképpen fárasztó) anyuka lét után most eléggé megterheli az agyamat a másféle igénybevétel. Amikor anyuka lettem, akkor meg az terhelt meg, de az már régen volt, és volt elég időm alkalmazkodni hozzá. Ettől függetlenül egy percig sem állítom, hogy a századik “Anyaa! Meséld el, hogy hogy készült a busz/Smart bevásárló központ/Rotunda.” kérdés nem tud ugyanolyan megterhelő lenni, mint bankszámlakivonatokat vizsgálgatni, mert tud, csak másképpen. A legdurvább ennek a kettőnek a kombinációja.

Hétfőn kezdődött a tréningem és még jövő héten is tartani fog, ez alatt az idő alatt 11-18 között járok be az irodába, et még nem is a klasszikus 8 órás meló, de nekem mégis legalább 16-nak tűnik. Pénteken például tuti...

Néha teljesen összezavar ez az ország. Van, hogy tankönyvbe kívánkozó példája a sokat emlegetett (szidott) déli mentalitásnak, máskor pedig egy szuperül illeszkedő, olajozott masinaként zakatol itt minden.

Vagy csak bizonyos dolgokban szerencsés vagyok, másokban meg kevésbé.

Egy biztos, otthon az álláskeresés sosem volt egy ösztönző, önbizalomnövelő tevékenység. Még mindig elég élesen emlékszem, miyen érzés volt fél évig munkát keresni. Egy februári villányi út során például, amikor az összes család végiglátogatása után ezerszer is megválaszoltam a még mindig nincs munka kérdést, konkrétan azt gondoltam, hogy felkötöm magam. Nyilván nem, de komolyan tele volt a hócipőm. De ez még 2008-ban volt, és a következő héten felvettek a Hamuhoz, szóval mégsem volt akkora dráma, éhen sem haltunk.

De emlékszem a “haszontalan vagyok és nem kellek senkinek” érzésre, és itt is valami hasonló...

Valahol 21 éves koromban kinőttem abból a szokásomból, hogy minden apró rezdülésemről beszámoljak és rögtön ezután a tetemes oldalakra rúgó naplóm is bedöglött, mert soha nem történt velem olyan FONTOS dolog, ami (szerintem) megérdemelte volna a betűket. Nem tudom, mire vártam, például sosem lettem váratlanul milliárdok örököse, és nem keveredtem ártatlanul és véletlenül kalandos kémtörténet közepébe sem.

Nem tudom most sem, hogy mire várok, de nem akarok minden másnap egy bejegyzést írni arról, hogy ma játszótéren voltunk, tegnap meg a tengerparton. Körülbelül ez a két program váltakozik, és igen, tudom, kapjam be, de azért mégis veszem a bátorságot, és leírom, hogy… khm… kicsit kezd uncsi lenni. Igen.

Szóval elkezdtem munkát keresni, mert dolgozni akarok. Amikor meg majd dolgozom, akkor meg igazából strandolni szeretnék, tudom én, remek példája vagyok az emberi “sohasemminemjó”...

A máltaiak két napja BL-lázban égnek. Már tegnap felbolydult egész Birkirkara, kirajzottak a fiatalok és nem fiatalok, dugó volt a buszon, dugó volt az utakon, a létezô összes kajálda tele volt, a legócskább töröktôl a menô bisztrókig mibden. Az összes utcából zene, bulihangulat és éneklés szûrôdött ki. Én egészen estig azt hittem, hogy valami vallási ünnep, mert az is legalább okyan népszerû itt, mint a foci. Aztán éjszaka a drukkerek távoli üvöltése egyértelmûvé tette, hogy ez inkább a foci lesz. Ma - nem túlzok - nonstop dudál az összes autó, tüzijátékok durrannak, a fiatalok a kocsikból derékig kilógva hatalnas zászlókat lengetnek, a kocsmákban dübörög a diszkó, folyik a sör, egyszóval kész extázis. El sem tudom képzelni, mi mehet a spanyoloknál… És hogy mi lesz itt a vIlágbajnokság alatt, után….

Mostát kerülgettük már egy ideje különbözô buszjáratokkal, mert Birkirkarával szomszédos, és ha nyugatra vagy északra indulunk, minden járat megáll a Rotunda mellett. Nehéz is lenne nem megnėzni ezt a templomot, hiszen már jó messziről eléggé határozottan uralja a város látképét a kockaházak fölé magasodó hatalmas kupolája.

Bentről nézve is monumentális. 37,2 méter az átmérője, ezzel a világ negyedik legnagyobb, alátámasztás nélkül épített kupolája.

A Rotundát egy meglévő templom köré építették 1833 és 1860 között, méghozzá a helyiek. A terveket ugyan egy francia származású építész, bizonyos George Grognet de Vassé készítette, a mostaiak azonban nem igazán örültek annak, hogy pont ő. De Vassé ugyanis hírhedt volt a furcsa elméletéről, miszerint Málta Atlantisz északi része, és ezt a fura elméletét mindenféle szedett-vedett bizonyítékokkal és Medinából összelopkodott kövekkel...

Az itteni bosszankodásaim fő, illetve amióta az internet/mobilinternet problémám megoldódott, egyetlen forrása a futó útvonalak hiánya. Hej, ha tudtam volna, hogy mennyire elkényeztet engem az élet a Bikás park 800 méteres kurta futócsíkjával, vagy a majdnem sík tereppel a Kopasziig meg vissza!

Pedig a rosszul sikerült Vivicitta után hatlamas tervekkel indultam újra futni. Pulzuskontroll, 6 perc alá vinni a kilométereket, minden másnap edzés, és 45 perc alatt minél messzebb eljutni. Mindent kitaláltam, mindent elterveztem.

Csak a terepviszonyokkal nem számoltam. Gondoltam, csak lesz 3 kilométernyi összefüggő, sík vagy nagyjából sík terep, ahol közel azonos tempóban tudok futni.

Nos. Nincs.

Mutatom, mi van helyette.

Vannak ezek az amúgy sem túl széles járdák, amiket az esetek 99,999%-ában valami egyéb terepakadály is szűkít. Itt éppen szemét, de futottam már bele (majdnem szó...

65 darabot számoltam meg a lakásban, de párat biztos kifelejtettem, néhány pedig tuti a szekrények mögött lapul. Szerintem ha felkerekítem hetvenre, nem lövök túl messze a valóságtól. Ennek körülbelül a kétharmada semmit sem kapcsol (vagy a szomszéd lakásban a tévét), csak azért vannak, hogy megnehezítsék a dolgom. Még a konnektorokat is külön fel kell kapcsolni. És hogy ne legyen olyan egyszerû, természetesen az összes kapcsoló fordítva mûködik, felkapcsolva kapcsolható le, és lefelé fel. Amikor ideköltöztünk kétheti szennyes várt mosásra, így az elsô dolgom egy mosás elindítása volt. De a nyavalyás masina nem akart életre kelni. Kerestünk, kutattunk, majdnem fejre is állítottuk, amikor kiderült, hogy be kell ôt is kapcsolni az áramkörbe. A konyhából. A fürdôszobában viszont egy konnektor sincs, hajat szárítani a nagyszobában tudok, a fésût, hajszárítót, törölközôt a kinyitott...

A helyi koktélparadicsom mögé szorosan felzárkóztak az új kedvencek: a friss bazsalikom íze és illata (!) és a ricotta. Nem, egyáltalán nem hiányzik a túró rudi.

Nem, nem fogok minden hónapfordulóról megemlékezni, mint az egyszeri tinilányok az első kapcsolatukban, csak most, kivételesen. Mert azért mégiscsak…

És nem is írni akarok, inkább pár képpel illusztrálom az elmúlt 30 napot.

Ez itt egy luzzu, a hagyományos színes máltai halászhajó. Általában élénk sárga, kék, zöld és piros színekre festik. Az orrán található szem eredetéről megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint egy ősi, főníciai szokásra vezethető vissza, mások szerint Ozírisz szemét ábrázolja, feladata pedig, hogy megóvja a halászhajót a balszerencsétől. Málta majdnem mindegyik kikötőjében lehet ilyen színes kis ladikokat látni, de a “főhadiszállásuk” Marsaxlokk, ahova már csak a halpiac miatt is tervezünk egy látogatást.

Ez pedig itt Valletta látképe a Tigne Point felől. Sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy a kupolás épület micsoda, de legközelebb, ha Vallettában járok...