Nem futóknak való vidék

Az itteni bosszankodásaim fő, illetve amióta az internet/mobilinternet problémám megoldódott, egyetlen forrása a futó útvonalak hiánya. Hej, ha tudtam volna, hogy mennyire elkényeztet engem az élet a Bikás park 800 méteres kurta futócsíkjával, vagy a majdnem sík tereppel a Kopasziig meg vissza!

Pedig a rosszul sikerült Vivicitta után hatlamas tervekkel indultam újra futni. Pulzuskontroll, 6 perc alá vinni a kilométereket, minden másnap edzés, és 45 perc alatt minél messzebb eljutni. Mindent kitaláltam, mindent elterveztem.

Csak a terepviszonyokkal nem számoltam. Gondoltam, csak lesz 3 kilométernyi összefüggő, sík vagy nagyjából sík terep, ahol közel azonos tempóban tudok futni.

Nos. Nincs.

Mutatom, mi van helyette.

Vannak ezek az amúgy sem túl széles járdák, amiket az esetek 99,999%-ában valami egyéb terepakadály is szűkít. Itt éppen szemét, de futottam már bele (majdnem szó szerint) otthagyott biciklibe, és egy másfél méter magas, félkész falba is.

Mondjuk ez itt még istenesen jó járda, ha csak ilyenek lennének, indiánugrásban futkároznék fel-alá örömömben.

De aztán jön egy ilyen. Itt pl sokszor a fal adja a másikat.

Hogy legyen viszonyítás is, itt van velem együtt ugyanez:

Viszont ezután fantasztikus, széles, sima járda következik úgy kb 500 méteren keresztül, csak éppen eléggé emelkedik (persze eddig is emelkedett, hogy ne csak keskeny legyen) és 100 méterenként megszakítja egy úttest. Mivel itt fordítva közlekednek az autók, így sosem tudom nekifutásból, hogy melyik irányba kell néznem, ezért jobbra is, balra is pörög a fejem, a biztonság kedvéért többször is, szóval itt megint kiesek az esetleg jól megtalált ritmusból.

Aztán elérem Birkirkara végét és tetejét, innen egy darabig lefelé visz az út, el a San Anton park mellett, el kell ismernem, hangulatos, középkori díszlet, pláne este, amikor kihalt az összes utca.

Itt mondjuk eléggé elképzelhetőnek tűnik, hogy a következő sarkon beleszaladok egy rongyos, pestises koldusba, de biztos csak azért, mert túl sokat olvastam Dan Brown Infernojából. Az látszik, ugye, hogy egyáltalán nincs járda?

De van, akinek egyenesen az úttestre nyílik az ajtaja, szóval én csak ne panaszkodjak, hogy jókedvemben futkorászva nincs járda a cipellőm alatt.

Különben is, van, csak virágot ültettek rá:

Itt szoktam egyébként többször is a falba simulni, mert itt mindig jön 5-6 autó egymás után, és ennyien nem férünk el. Az a parásabb verzió, amikor hátulról jön. Tiszta horrorfilmes jelenet, ahogy a fejemet hátrakapkodva robogok, hogy elérjem a következő kapubenyílót.

De ha ezt túlélem, akkor utána csak eltévedni szoktam, illetve átmenetileg nem tudom, hogy pontosan hol vagyok és merre kéne tovább mennem. Ez nem mindig foglalkoztat, mert nagyjából be tudom lőni az irányt. Csak közben jönnek olyan meglepetések, hogy kikeveredek egy négysávos út mellé, ahol gyökereken, köveken, göröngyökön bukdácsolok előre, szemből megvakítanak az autósok fėnyszórói és amikor elhagyok egy szerencsétlen, halálra gázolt kutyust, akkor sokadszorra, de végleg elmegy a kedvem az egész futás címszó alatt művelt szenvedéstől, és inkább megnézem a google mapsen, hogy melyik a legrövidebb út haza, amit sétálva fogok megtenni.

És otthon az Endomondo azt mondja, hogy “futottam” összesen 4,97 km-t, egyet átlagosan 8:23 perc alatt, ami szemmel láthatóan k.vára messze van a hat alatti kiliktól. Mindenesetre érzésre mintha tizet futottam volna.