Lakáskeresés
Szerencsére nem mi vagyunk az első magyarok a szigeten, így már otthon begyűjtöttem pár infót és kontaktot, hogy amint megérkezünk, egy percet se kelljen vesztegetnünk. Gábor volt kollégája és barátnője januárban érkezett, és két hetet vett igénybe, mire lakásra leltek, úgyhogy hasonló terminussal számoltunk mi is. A tőlük kapott magyar ingatlanos volt az első a listánkon, mert 10 percre a szállásunktól, a Spinola Bayben van az irodája. Rendesen le is támadtuk szegényt egyik reggel, amikor minden elòzetes figyelmeztetés nélkül besétáltunk az irodába - csak éppen ő nem volt ott. A nagyon olasz kollégája telefonján végül egyeztettünk egy időpontot aznap délután egyre. Mivel más ötletünk nem volt, leültünk a Spinola Bayben egy padra és vártunk, meg leégtünk.
Egykor sem Barbara, hanem egy szintén magyar kolléganője várt, akinek elmeséltük, hogy lakást szeretnénk, ennyiért havonta. Az első kérdése az volt, hogy merrefelé, mert a környék, St. Julians, Sliema, Gzira mind dugig vannak külföldiekkel és nagyjából a nullával egyenlő az esélyünk. Megnyugtattuk, hogy egyáltalán nem ragaszkodunk ehhez a negyedhez, sőt. Erre viszont rögtön fejből mondott is két-három lakást, egyet még majdnem aznap meg is néztünk, de a tulajdonosnak nem sikerült telefonon elérnie a lakókat, hogy engedjenek be minket körülnézni. Nevezetesen azt az angol házaspárt, aki előttünk itt lakott.
Szombat reggel kilencre beszéltünk meg egy találkát Andreával, aki addigra egy negyedik lakást is benyomott a listánkba. Az első megállónk Aurora volt, a Szent Pál öbölben (állítólag itt szenvedett hajótörést Szent Pál, de ugyanezt mondják a rodoszi Szent Pál öbölrôl is, de a google keresés is inkább Máltát hozza fel), Buggiba közelében. Nem volt éppen egy fényes környék, de itt még kifejezetten szép kerületet nem láttam. Teljesen hektikusan és kiszámíthatatlanul váltakoznak a házak, egy csodaszép mediterrán, színes zsalus villa mellett rögtön ott áll egy kopott, hámló vakolatú, gazos kockaház. No, itt egyik sem volt, csak négyemeletes házak, amik kívülről nem sokat árulnak el. Pont ezért néztem furán a tulajra, miután a lépcsőház előtt megmutatta az alaprajzot és megkérdezte, hogy fel akarunk-e menni megnézni a lakást is. Nyilván igen, szerettünk volna, csak nem sikerült, mert hiába verte a bácsi az ajtót,s enki nem nyitott ajtót. Közös megegyezéssel továbbindultunk Xemxija (valahogy úgy ejtik, hogy Semsija) felé, ahol a következő versenyző már várt.
Mielőtt ideér,eztünk, rengeteg rémtörténetet olvastam, hallottam a bérlakásokról (öreg, régi, lepukkant, bogaras-csótányos, bent laknak a gekkók is), úgyhogy nem dédelgettem vérmes álmokat, hogy milyen lakásokat fogunk megnézni.
Ehhez képest kellemesen csalódtam minden alkalommal. Xemxijában egy két hálószobás, nappalis, tiszta, világos, nagy erkélyes lakást láttunk, ahol azonnal el tudtam magam képzelni reggelente kávét iszogatva, feltett lábbal tengert bámulva, merthogy éppen odaláttunk a teraszról. Gábor szerint a sok szentképtől kegytárgy szaga volt az összes helységnek, de én nem éreztem. Mondjuk én gyakorlatilag a megérkezésünktől számított majdnem két hétig semmilyen szagot nem éreztem, köszönhetően a megfázásomnak és a feltételezett hangszálgyulladásomnak. Nekem nem is a szagokkal volt bajom, hanem a nem túl praktikus elrendezéssel és a kevés szekrénnyel, de nem fakadtam volna sírva, ha “csak” ez marad nekünk.
Visszatértünk egy röpke pillanatra Aurorába, hátha azóta sikerült bejutni a lakásba, de csak újabb ház előtt ácsorgó ingatlanosokkal találkoztunk. Toporogtunk két percet mi is, majd mindannyian egyet értettünk abban, hogy ne erőltessük, ami nem megy. Úgysem volt szimpatikus a tulaj bácsi a hatalmas, sárga körmével.
Továbbáltunk Xemxija tetejére, ahova azért autó nélkül és egy fenekét cipeltető gyerekkel kihívás lett volna feljutni, de a lakás itt is szép volt, mondjuk az én ízlésemnek egy kicsit klasszicista és múzeumhangulatú, a hatalmas franciaágyról például rögtön egy kiállítási darab jutott eszembe. Itt is három szoba és egy nappali lett volna a miénk, egy magas fallal körülvett terasszal, kilátás semerre és a nappali is eléggé homályos volt.
Birkirkara volt az utolsó megálló, és igen, már lelőttem a poént végûl ezt a lakást választottuk. Nem szempont, de a minket körbevezető idős angol házaspár is nagyon megnyerő volt, szóval már a fogadtatás is pozitív volt.
Mivel leírásban nem vagyok túl jó, inkább megmutatom a videót, amin Gergővel közösen végigjárjuk a lakást.