A szürke hétköznapok

Valahol 21 éves koromban kinőttem abból a szokásomból, hogy minden apró rezdülésemről beszámoljak és rögtön ezután a tetemes oldalakra rúgó naplóm is bedöglött, mert soha nem történt velem olyan FONTOS dolog, ami (szerintem) megérdemelte volna a betűket. Nem tudom, mire vártam, például sosem lettem váratlanul milliárdok örököse, és nem keveredtem ártatlanul és véletlenül kalandos kémtörténet közepébe sem.

Nem tudom most sem, hogy mire várok, de nem akarok minden másnap egy bejegyzést írni arról, hogy ma játszótéren voltunk, tegnap meg a tengerparton. Körülbelül ez a két program váltakozik, és igen, tudom, kapjam be, de azért mégis veszem a bátorságot, és leírom, hogy… khm… kicsit kezd uncsi lenni. Igen.

Szóval elkezdtem munkát keresni, mert dolgozni akarok. Amikor meg majd dolgozom, akkor meg igazából strandolni szeretnék, tudom én, remek példája vagyok az emberi “sohasemminemjó” hozzáállásnak. Mindenesetre küldözgetem az önéletrajzaimat, és a borzasztó, mindkét felet untató motivációs leveleket, de eddig nem lejtett vitustáncot a telefonom a sok hívástól.

Kicsit el is bátortalanodtam. Amikor otthon tervezgettem, akkor azt képzeltem el, hogy most valami mást fogok csinálni. Valami szuper, izgalmas dolgot. Fogalmam sem volt (és még most sincs), hogy mit, de arra számítottam, hogy majd szembejön az ötlet az utcán egyszercsak. Na még nem jött, úgyhogy elkezdtem irodai munkát keresni, pedig pont arról akartam váltani másra. Mégis nagy mellénnyel nekiugrottam, hogy peh, menni fog ez simán, megírtam az önéletrajzomat, nem is lódítottam benne egy hajszálnyit sem, aztán megveregettem a vállam, hogy milyen menő vagyok, szép kis cv ez, angolul meg pláne jól mutat. Aztán nekiültem átböngészni az álláshirdetéseket, és szinte semmire nem mertem elküldeni, mondván, hogy az én megkopott angolom ehhez nagyon kevés. Pláne nem tudok fluent maltese, csak annyit, hogy il waqfa li jmiss, vagyis a következő megálló, de kiejteni ezt sem tudom.

Időközben belefutottam az indexen egy cikkbe, ami valahol félúton azt fejtegette, hogy a Magyarországról távozók nagy része, és főleg a bölcsészek, elsőként a vendéglátásban kezdenek el dolgozni. Itt is kicsit megroggyant az önbizalmam, és a mulya énem a bal vállamon el is kezdte szajkózni, hogy de hát Szilvi, nem is értesz semmihez, amihez egy kicsit mégis, ahhoz jó kommunikációs készségek kellenek, de ezúttal angolul. Szóval mostanában hosszas perceket időzik az egérmutatóm a waiter/waitress hirdetések jelentkezési fülénél, de mindig elhatározom, hogy még futok pár kört, csak sokkal bátrabban, megkeresek cégeket, akkor is, ha nem hirdetnek, és sokkal több helyre adom be a jelentkezésemet.

Persze ha nem megy, nem derogál a pincérnőség sem, legalább egyszer az életben megtanulom, hogy milyenek az igazi dolgos hétköznapok.

De egy ideális világban a strandon egyszercsak odalejtene hozzám Alessandro (teszem azt), sűrűn bocsánatot kérne, amiért megzavar a homok csikóhal formázás közben, és megkérdezné, hogy nem lenne-e kedvem a nagyon menő cégénél egy menő állást betölteni, persze menő fizetésért, félállásban, mert látja, hogy gyerek is van és maradjon a családra is idő.

Haha…

Aztán kicsit rátett a haszontalanság érzésre az is, hogy megint nem sikerült a máltai személyinket elintézni. Egyszer már jártunk A Hivatalban Vallettában, de akkor valami félrértésen csúszott meg a dolog és kaptunk három kiló formanyomtatványt, de nem olyat, ami nekünk kell. Uccu neki, akkor letöltöm a kormányoldalról. Azt már csak mellesleg jegyzem meg, hogy a nyomtatványok felcserélt linkek alatt voltak, a non-eu citizens alatt volt az eu citizenes, és fordítva, de sebaj, mert már számítottam erre és csakazértis megtaláltam. Elmentünk egy fénymásoló központba kinyomtatni meg igazolványfényképet csináltatni, ez egy kicsit visszalopta a tinédszerkoromat, mert akkor jártam utoljára ilyen helyen. Hazahoztunk négy példányt, amiből én kettőt rettentő ostoba módon elrontottam: az egyiket például a 1980. 01. 06. dátumformátummal (ezek a rutindolgok, amikkel nehéz leszámolni, ebbe a kategóriába tartozik a melyik irányba nézzünk, mielőtt az úttestre lépünk is), a másikon meg kimaradt egy nulla a szemigszámomból. És akkor itt elgondolkodtam megint, hogy miféle menő állásról is álmodozom én így?!

Na de hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem (de), a kitöltött, felfényképezett nyomtatványokkal a hónom alatt bebuszoztam Vallettába, ahol 14.28-kor szembesültem vele, hogy jé, zárva vannak (nem tudom, mire számítottam egy olyan országban, ahol a posta 12.45-ig van nyitva). Okosan és épp időben még az épület előtt lecsekkoltam a neten, hogy akkor mégis mikor vannak nyitva, konstatáltam, hogy kettőig, és szépen hazaslattyogtam.

Két nap múlva már 12.45-re ott voltam, de sehol senki, csak egy unott lányka ebédelt éppen a pult mögött, és nem nagyon örült nekem, úgyhogy elég flegmán odabökte a villája mögül, hogy first of all this is not the right form, and you have to come back in the morning before 12 (vagyis ez nem jó nyomtatvány és amúgy is gyere vissza reggel, 12 előtt).
Jó, nem baj, majd akkor harmadszorra is visszamegyünk, csak azt nem tudom, hogy miért van fent a kormányoldalon rossz nyomtatvány rossz hivatali nyitvatartási idővel. Amúgy minden más stimmel.

Ha túl negatívnak és fikázósnak tűnnék, akkor gyorsan leszögezem, hogy nem erről van szó, csak furcsállok itt dolgokat. Igen, például a postai nyitvatartást is, meg azt, hogy ennek ellenére szombaton is kiszállítják a csomagot.

Meg a kimaradó buszjáratokat. Azt már megszoktam, hogy a 9.45-ös busz 10.05-kor esik be és úgy általában a menetrendnek semmi, de semmi köze nincs a valósághoz, de az egy kicsit fájdalmasan érintett, hogy az X4-es buszra nemrég 55 percet vártunk, mert a 10.05-öst lekéstük, a 10.35-ös meg nem jött.

De aztán végül csak eljutottunk a Playmobil Fun Parkba, ami a honlapját megnézve menőbbnek tűnt, mint a valóságban, de Gergőnek nem voltak elvárásai, és ő szuperül érezte magát, és ez a lényeg.

De hogy írjak a címadó hétköznapi rutinról is: a nap az elmaradhatatlan kávé+facebook+hírek kombóval indul, közben próbálom magam felszívni a buszmegállóig eljutásra, toporgásra, várakozásra, meccselésre a gyermekkel, hogy vegyélfel, nemveszlekmertnehézvagy. Ez néha egészen sok időt vesz igénybe, és van 10 óra is, mire elindulunk. Strandolásra még mindig favorit helyem a Golden Bay, mert viszonylag egyszerűen elérhető, homokos és szép, tiszta a tengerpartja. Vele szemben a sziget másik oldalán Mellieha már nem ilyen vonzó, hosszabb buszozás és kevésbé rendezett tengerpart. Gergőnek mindegy, bármilyen homokban pont ugyanolyan koszos lesz, de azért ő is a Golden Bayt szokta inkább forszírozni, már ha sikerül meggyőznöm, hogy a buggibai, sliemai, msidai, naxxari és az itteni játszótér helyett inkább strandolni menjünk, mostazegyszerléccilécci.

Igyekszünk ebédidőre hazaérni, hogy a délutáni alvás ne maradjon ki, bár mostanában többet is kihagyott és nem kett kezelhetetlen terrible two, én viszont ragaszkodom a délutáni szabadidőmhöz. Este vagy a balzani pkébánia templom melletti kis játszótérre megyünk ki vagy a Smartba vásárolni (nekem ez még mindig jó szórakozás, nem tehetek róla) a másnapi ebédhez. Mivel cikra 2-3 naponta főzök, így tetemes időm megy el azzal, hogy kitaláljam a heti menüt, ami csak elvétve tartalmaz üres tésztát. Az esti programot a következő vívódás szokta színesíteni: futni menjek vagy erősítsek valami youtube videóra, esetleg ne menjek sehova sem és inkább egyek csokit/fagyit/kekszet/szénhidrátot. Általában 33,33333% eséllyel szokott teljesülni mindegyik, tán az erősítés rovására a kekszevés többször.

A hétvégék változóan alakulnak, sikertelen naplemente nézés, tengeparti “kocsmázás”, halfesztivál és Blue Grotto volt eddig terítéken, de előfordult, hogy nem mentünk sehova.

Hanem Legoztunk:

Amikor végre sikerül feljutni egy buszra (és nincsenek rajta százezren):

Akkor nagy nehezen eljutunk a Playmobil Fun Parkba:

Vagy a Blue Grottohoz:

Illetve busszal csak Zurrieq-ig, onnan egy kis sétával tovább:

És ilyen egy átlagos strandolás nálunk: