Kezd igazán nyáriasra fordulni az idô. Azt mondják, itt húsvét után indul a felmelegedés - és tényleg. Azóta szép fokozatosan kúszik felfelé a hômérséklet. Ma 29 fok volt, szerintem itt nagyjából meg is állhatna. Forró a homok a strandon, odaégett a talpam. Viszont fürödtem a tengerben. Az még melegedhetne a 18 fokról, de a beígért 40-45 fokot valahogy nem várom.

(Az ott nem én vagyok)

“A fogyasztói társadalom egy olyan társadalom, ahol az egyre növekvő számú árucikkek és szolgáltatások birtoklása és használata az elsődleges kulturális törekvés, ez az egyéni boldogsághoz, társadalmi státuszhoz és nemzeti sikerességhez vezető legbiztosabb út.” Én eminens vagyok a fent nevezett kulturális törekvésben, de cirka 3-4 éve egy kis mocorgó rossz érzés is van bennem, ami csak erősödött, amikor a költözésnél megszámlálhatatlan mennyiségű kukászsákot pakoltunk tele a nem használt ruháinkkal, tárgyainkkal. Egyrészük a Vöröskeresztnél landolt, a használhatatlan részük pedig a hulladékudvarban.

Meg is fogadtuk, hogy véget vetünk a kacathalmozásnak. Persze az ördög nem alszik, így nekünk is résen kell lenni, hipp-hopp mozdulna az ember keze, mert ez olyan jópofa/hasznos/olcsó/muszáj. Gábor jobb az önmegtartóztatásban, nekem még a purgatórium sok-sok bugyrán kell...

Gergely nap van, és ezúttal nem felejtettem el, sőt, annyira nem felejtettem el, hogy 9-e helyett 4-ére emlékeztem, így egy héttel előbb kapott ajándékot. Igazából Tayo buszt szeretett volna, de azt szerintem csak Dél-Koreában lehet kapni, itt két játėkboltot is végigjártunk, de egyikben sem volt. Sőt, az eladó azt sem tudta, miről beszélek, de hát ő kérdezte, hogy segíthet-e. Közben Gergő talált egy tehénszállító favonatot és közölte, hogy az is jó lesz, a Tayo buszt majd születésnapjára kéri. A vonat azóta a tévéállvány alsó polcán van, mert természetesen két napig volt érdekes, addig viszont az ágyba is magával vitte.

Tegnap megint a játékbolt előtt ácsingózott, de nem mentünk be, cserébe megígértem neki, hogy ma megehet egy szelet névnapi tortát.

Strandolást terveztünk mára, hogy délelőtt hagyjuk Gábort dolgozni. Buggibát jelöltem meg úticélnak, mert ott láttam a térképen homokos...

Lehetne ez egy szeretem/nem szeretem poszt is, de egyrészt nem akarok sarkítani, másrészt szűk egy hónapnyi ittlét után még éppen csak a felszínt karistolgatjuk, így nem is nagyon merek kategorizálni.

Jó itt. De milyen is lehetne? Süt a nap és van tengerpart, csak mi olyan lúzerek vagyunk, hogy pont a sziget közepén lakunk, viszonylag messze a tengertől. Bár amit elsőként megtud az ember Máltáról, az az, hogy nincsenek távolságok. Ezt többen el is mondják, meg ha rápillantasz a térképre, onnan is elég hamar kiderül. Nagyjából fél Budapest az egész. Közben azért mégsem olyan kicsik ezek a távolságok, gyalog mondjuk nem indulnék el Birkirkarából a Golden Baybe, pedig csak 13 kilométer, pont hárommal több, mint egy Vivicittá (bár a Parlament előtt kevésbé emelkedik a rakpart).

Jól van, de van busz is, nem? Igen, több is, sok. A hálózat tényleg szuper, gyakorlatilag mincs olyan pontja a...

Szerencsére nem mi vagyunk az első magyarok a szigeten, így már otthon begyűjtöttem pár infót és kontaktot, hogy amint megérkezünk, egy percet se kelljen vesztegetnünk. Gábor volt kollégája és barátnője januárban érkezett, és két hetet vett igénybe, mire lakásra leltek, úgyhogy hasonló terminussal számoltunk mi is. A tőlük kapott magyar ingatlanos volt az első a listánkon, mert 10 percre a szállásunktól, a Spinola Bayben van az irodája. Rendesen le is támadtuk szegényt egyik reggel, amikor minden elòzetes figyelmeztetés nélkül besétáltunk az irodába - csak éppen ő nem volt ott. A nagyon olasz kollégája telefonján végül egyeztettünk egy időpontot aznap délután egyre. Mivel más ötletünk nem volt, leültünk a Spinola Bayben egy padra és vártunk, meg leégtünk.

Egykor sem Barbara, hanem egy szintén magyar kolléganője várt, akinek elmeséltük, hogy lakást szeretnénk, ennyiért havonta. Az első...

Komolyan mondtam, ės szólok még egyszer: a Brulington apartmanba ne foglaljatok szállást. Ha nyugodt éjszakákra vágytok, akkor Paceville-be se. Ha nem aludni, hanem inni és üvöltözni akartok, akkor a város jó lesz, de a szállás akkor sem. Szerintem nem kell nagyon ragozni, mi folyik a bulinegyedben, ahol magas az egy főre jutó részeg angolok fiatalok száma. Ja, és nappal is ugyanez. És nem csak a fiatalok. Volt olyan reggel, amikor még csak 10 óra lehetett, de a velem szemben közlekedő 40-es házaspár majdnem lebontotta az építkezés állványzatát.

Igen, merthogy építkeznek a környéken, St. Julians-Paceville környékén szinte mindenhol, sok-sok gémeskútszerű daru nyújtózik az égbe (ez is egy olyan látvány, ami otthon majdnem olyan ritka, mint a tengeré). Építkeztek a mi szállásunk mellett is, alattunk pedig egy éttermet újítottak fel, de valami elképesztő rohamtempóban, nem is hittem a...

21 napja érkeztünk. Mondhatnám úgy is, hogy 21 napja élünk itt, de ezt még valahogy nem akaródzik leírni. Nem érzem át. Még nem. Még mindig nem. Pont úgy, ahogy otthon sem, amikor számoltuk vissza a napokat. Á, olyan lesz ez az elején, mintha nyaralnánk - mondogattuk. Mostanra már túlléptük a leghosszabb nyaralásunk időtartamát is, és valami furcsa köztes állapotban érzem magam. A helyszín, a színek, a formák a szagok olyanok, mintha nyaralnánk, de ha végigmegyek Birkirkarán az utcán vagy bebuszozom Vallettába, akkor nem a triviális “Hurrá, nyaralunk!” gondolat cirkulál a fejemben, hanem a “Jé, itt fogunk élni!? Tényleg?”

Tényleg.

Amikor leszálltunk a repülőről és elintéztük a transzferünket a szállásunkra, a buszvezető bácsi is valami ilyesmin poénkodott egy maroknyi angol turistával, miközben felbirkózta a négy óriási bőröndünket a kisbusz hátuljába. Heherésztek, hogy mifene, tán...