21 nap

21 napja érkeztünk. Mondhatnám úgy is, hogy 21 napja élünk itt, de ezt még valahogy nem akaródzik leírni. Nem érzem át. Még nem. Még mindig nem. Pont úgy, ahogy otthon sem, amikor számoltuk vissza a napokat. Á, olyan lesz ez az elején, mintha nyaralnánk - mondogattuk. Mostanra már túlléptük a leghosszabb nyaralásunk időtartamát is, és valami furcsa köztes állapotban érzem magam. A helyszín, a színek, a formák a szagok olyanok, mintha nyaralnánk, de ha végigmegyek Birkirkarán az utcán vagy bebuszozom Vallettába, akkor nem a triviális “Hurrá, nyaralunk!” gondolat cirkulál a fejemben, hanem a “Jé, itt fogunk élni!? Tényleg?”

Tényleg.

Amikor leszálltunk a repülőről és elintéztük a transzferünket a szállásunkra, a buszvezető bácsi is valami ilyesmin poénkodott egy maroknyi angol turistával, miközben felbirkózta a négy óriási bőröndünket a kisbusz hátuljába. Heherésztek, hogy mifene, tán csak nem itt fogunk élni? Á, csak egy évre jöttünk, mondtam, ők meg nevettek, pedig nem vicc volt. Naná, hogy kinézik belőlem, hogy két hétre hozok ennyi ruhát. Amúgy igen, szerintem kitelne tőlem.

A repülőtéri transzfer pultja kb. az első, amibe belebotlik az ember, nyilván tehát azt választja, ha nincs kedve négy 27 kilós bőrönddel, három kézipoggyásszal és egy “anyalégyszívesvegyélfel”-t végtelenítve nyervogó 2,5 évessel felkutatni a legoptimálisabb lehetőséget. Mondjuk azt, hogy elhiszem a pult mögött álldogáló néniek, hogy olcsóbb, mint a taxi. 18 euro végülis nem tűnik vészes összegnek a sziget közepétől a partig, és más viszi a bőröndöket is, jep.

Simán megy itt minden, kérem szépen. Pedig mindig ott mocorog a hátsóagyamban a 2007-es autóbérléses rossz tapasztalat miatt, hogy “vajon mikor jön valami gikszer?”. Jött, biztos bevonzottam.

Fél három körül értünk a szállásunkhoz, ami a Burlington apartman (srácok, jegyezzétek meg, ide soha ne foglaljatok), de a kulcsokat egy másik hotel recepcióján lehet felvenni. A papírunkon feltüntetett kettő helyett háromkor, szóval addig sör, kóla, pizza, tészta, kinek, mi. Háromkor 18-an álltak már sorban, és eléggé feltünő volt, hogy itt káosz van (nincs meg a kulcs vagy nincs meg a szoba, van kulcs is van szoba is, de nincs elég ágy). Nem baj, nálunk minden oké lesz. Én jövök, odaadom a vouchert a szőke recepciós lánykának, aki némi klaviatúrán való prüntyögés után visszajön, hogy a foglalásunk nincs a rendszerükben. Ajvé, de mégis hogyhogy, hiszen a pénzt levonták. Not_in_our_system - mondja lassan, tagoltan, mert szerintem azt hiszi, hogy nem értek angolul és/vagy még debil is vagyok. Így folytattuk egy ideig, mert erre én is ugyanazt feleltem, amit eddig. Szerintem megunta, mert elküldött a másik épületük másik recepciójához, ahova már remegő lábakkal mentem át, mert végigfutott rajtam, hogy itt vagyunk a már sokat emlegetett és emelgetett bőröndjeinkkel, egy fáradt gyerekkel és a fáradt szüleivel, és nincs hol aludnunk! Természetesen a másik recepcióról visszaküldtek emide, és azt már tényleg nem tudom, milyen indíttatásból mentem inkább le az alagsorba, ahol két nőci üldögélt egy ablaktalan irodában, de jól tettem. A fiatalabbik feljött velem, és a fura máltai nyelvükön váltottak két mondatot, mire a szőke a homlokára csapott, hogy “Áh, Burlington apartements?” és a pult alól előhúzta a kulcsainkat egy borítékban.
Köszi.