Burlington
Komolyan mondtam, ės szólok még egyszer: a Brulington apartmanba ne foglaljatok szállást. Ha nyugodt éjszakákra vágytok, akkor Paceville-be se. Ha nem aludni, hanem inni és üvöltözni akartok, akkor a város jó lesz, de a szállás akkor sem. Szerintem nem kell nagyon ragozni, mi folyik a bulinegyedben, ahol magas az egy főre jutó részeg angolok fiatalok száma. Ja, és nappal is ugyanez. És nem csak a fiatalok. Volt olyan reggel, amikor még csak 10 óra lehetett, de a velem szemben közlekedő 40-es házaspár majdnem lebontotta az építkezés állványzatát.
Igen, merthogy építkeznek a környéken, St. Julians-Paceville környékén szinte mindenhol, sok-sok gémeskútszerű daru nyújtózik az égbe (ez is egy olyan látvány, ami otthon majdnem olyan ritka, mint a tengeré). Építkeztek a mi szállásunk mellett is, alattunk pedig egy éttermet újítottak fel, de valami elképesztő rohamtempóban, nem is hittem a szememnek, hogy ennyire tévesek az előítéleteink a déli, lusta mentalitással kapcsolatban. Remegett a fal reggel, délben és este, ahogy nyomták az ütvefúrózást alattunk. Ezek olyan sztorik, amiket az ember sajnálkozva olvas különböző útleírások között vagy utazásos fórumokon, de jó eséllyel nem tapasztalja meg. Legalábbis én így gondoltam, de azt hiszem én valami színes kis buborékban élek, ahol minden szuper.
Mondjuk hozzáteszem, fúrtak, fúrtak, de ezs em engem, sem Gergőt nem zavart meg a délutáni sziesztázásban, és este kilenckor is már aludtunk, mint a jógyerekek. Én csak 5-6 alkalommal ébredtem fel éjszaka fuckyouuuuzásra, hajnalban valami fémes és hangos gurigálására és fél nyolckor a kukásautóra. (Érdekes, itt Birkirkarában, ahol korán indul az élet, mert elvileg nem bulizó, hanem dolgozó emberek élnek, még délben is kint van a szemét).
Engem nem is a zaj zavart a legjobban, hanem az a meghatározhatatlan, nem büdös, de nem is jó illat, ami a lépcsőházat belengte, amit megérezve egyből sejtheti az ember, hogy nem a Savoyba érkezett. Ezt támogatja a sarokban gubbasztó szemét, nem sok, csak ami úton-útfélen kiesett a zacskóból, és semmi rohadásnak induló, csak pár papírfecni, műanyagflakon, ez-az.
Meg a lift, aminek minden második nap csálén állt az ajtaja, mert valaki beszorult és ki kellett feszegetnie magát, aztán persze nem járt egyik lift sem (kettő volt). Gergő bizonygatta is mindig, hogy nem jó a lift, még akkor is, ha éppen jó volt. Bár ezt otthonról is hozhatta, mert ott is sűrűn volt ilyen.
Meg maga a szállás. Ami nagynak nagy volt, két erkélyesnek két erkélyes volt, meg tengerre is nézett, de ugyanaz a lepukkantság érződött rajta, mint a lépcsőházon, szerencsére anélkül a meghatározhatatlan buké nélkül. Egyik reggel viszont kis híján a legrosszabb rémálmom vált valóra, amikor fél nyolckor felcsattintottan a lámpát a fürdőszobában és egy jókora csótány szaladt velem szembe. Ijedtünkben mindketten kétfelé szaladtunk, és utána napokig kopogtattam, mielőtt bementem volna, “vigyázz, csótány, jövök!”, de azt hiszem, csak magamat bátorítottam. Szerencsére pár nappal később Gábor lehúzta a retyón.
A takarítás hektikussága inkább vicces volt, mint bosszantó, az egyik láthatóan félbemaradt, cserébe a következő alkalommal dupla adag törölközőt kaptunk, bár hogy milyen logika mentén hoztak pont 4 darab nagyot és három darab kicsit, azt ma sem értem. Kicsit nagyzoló a takarítás szót használni, mert körülbelül ennyiben ki is merült a dolog, a strandról szandálban, homokozókészlettel felhozott homok mindig ott maradt.
Azzal vigasztaltuk magunkat, higy semmi perc alatt találunk lakást és elköltözünk innen.